MÉDIA

2009.09.22 KultúrPart
Hosszú távra tervez a Reménypénztár

Forrás: az KultúrPart portálján 2009. szeptember 22.-én megjelent cikk.

Hamarosan megkezdi tevékenységét hazánkban a bangladesi mintára működő Reménypénztár, mely a társadalom legszegényebb rétegei számára kíván esélyt nyújtani, nagyban építve a helyi kisközösségek összefogására és ösztönző erejére. Magyarországon Polgár András, Felcsuti Péter és Ujlaky András nevéhez köthető a kezdeményezés: a létrehozott Reménypénztár együttesen 300-400 millió forintnyi kölcsönt helyezne ki tevékenységének első két évében vállalkozói tevékenységre szerveződő kisközösségek tagjai részére kereskedelmi banki forrásokból. A néhány fős vállalkozói csoportok - "bokrok" - résztvevői először képzésen vesznek részt, és az első közülük csak ezután kaphatja meg az első hitelösszeget: ezt akkor követhetik a többieknek nyújtott összegek, ha megkezdődött az első részlet törlesztése. A kétéves pilot időszakban a program 400 résztvevővel számol. Polgár Andrással beszélgettünk.

Kezdjük az elején: honnan származik a Reménypénztár ötlete?

Az az alapítvány, amit a mélyszegénységben élő emberek, elsősorban roma családok támogatására, életkörülményeik javítására hoztam létre, azon a - naiv? - goldolaton nyugszik, hogy a civil szervezetek, civil pénzek segítik az államot, a mindenkori kormányokat feladatuk jobb ellátásában. A szolgáltató állam (oktatás, egészségügy, szociális ellátás stb.) a civilek nélkül nem tudja hatékonyan ellátni a feladatát, miközben a forrásokkal ő rendelkezik. Ahhoz, hogy az állam komolyan vegye az "alulról jövő" kezdeményezéseket, úgy döntöttem, hogy a saját pénzemet is olyan ügyek szolgálatába állítom, amelyeket ugyan a társadalom egészének közös kasszáját képviselő állam kellene, hogy finanszírozzon, de ő a maga elefántcsonttornyából nem érzékeli a "hatékony pontokat". Az eredeti elképzelésem egyébként az volt, hogy azt a pénzt, amit a szóban forgó célokra tudok szánni, odaadom egy alapítványnak, ami megfelelően tudja azt kezelni, de nem igazán találtam olyat, akiről el tudtam volna hinni, hogy jó helyen lenne náluk a pénz. Így aztán embereket kezdtem felkutatni, akik rendelkeznek megfelelő koncepcióval. Találtam olyat, akire rábíztam az ügyek vitelét. Eleinte csak oktatásról volt szó, de - minden mindennel összefügg alapon - sokkal többféle ügy lett belőle. Szakmámból eredően megpróbáltam gazdasági oldalról közelíteni, és így átcsúszott a kezdeményezés a munkanélküliség, a vállalkozások területére is.

Tehát az elképzelés menet közben is sokat formálódott?

Az a magánpénz, amit én tudok adni, ahhoz képest vajmi kevés, mint amit az állam így-úgy, nem igazán hatékonyan elköltött az utóbbi években, nem is beszélve az Európai Unióról. Egyénileg viszont sok, ahhoz meg pláne rengeteg, hogy csak úgy terméketlenül szétszóródjon mindenfelé. Ezért valamire koncentrálni kell. Mivel egy átláthatatlan szörnyűséghalmazról beszélünk, azt gondoltam, találni kell egy keskeny mezsgyét, amin át belehatolhatunk a sűrűjébe, és esetleg a későbbiekben odavonzhatunk más forrásokat is. A pénzt nyilván sokféleképpen el lehet költeni. Felcsuti Péter, a Raiffeisen Bank vezérigazgatója - alapvetően egyébként magánemberként - nagyon jó partner lett ebben, ő maga is számos szociális kezdeményezést támogat. Így aztán először egy 150 millió forintos betét jött létre a Raiffeisen Bankban, amelynek fedezete mellett különböző civil szervezetek kapnak kamatmentes hitelt elnyert pályázati támogatások előfinanszríozására. A támogatások egyik nagy rákfenéje az utófinanszírozás. Mindenki a mélyszegénységet emlegeti, de mondjuk ki nyugodtan: egy roma szervezet eleve nem tud nyerni. Ha esetleg mégis, akkor azt mondják neki, hogy vagy tegyen be saját erőt, ami ugye nonszensz, vagy közlik, hogy utólag finanszíroznak mindent. Ez is agyonüti a dolgot. A betét azt célozza, hogy a szervezetek, akik már nyertek pályázatokon, vagy bizonyítható, hogy teljesítéstől függően kapnak majd pénzt, kapjanak kamatmentes hitelt addig, amíg nincs más forrásból - adott esetben a támogatásból - bevételük. Ez a módszer sem fenékig tejfel, a tapasztalatok alapján a kamatmentesség inkább támogatás jelleget ölt, így a visszafizetés kicsit döcögős.

Mi alapján alakult ki végül a végleges konstrukció?

Azok az emberek, akiket támogatni kívánunk, nyomorúságos körülmények között élnek ugyan, de mégiscsak fogyasztók, akármilyen kevés jövedelemből vagy uzsorahitelből tartják fenn magukat. Fogyasztanak ők is, csak éppen nem pont úgy és azt, amit mondjuk az átlagember a hipermarketekben megvásárol. Látni kell: ez a réteg mindenből a legrosszabbat és a legdrágábbat kapja. Nemcsak az uzsorahitel miatt kerül nekik minden ötször annyiba, mint másoknak, hanem mert olyan módon vannak elzárva a világtól közlekedésben és mindenben, hogy a kenyér, a tej és a hasonló alapvető cikkek ára is irreális mértékben megnövekszik, mire eljut hozzájuk. A lakhatásról és egyebekről már nem is beszélek. Mit jelent egy 8-10 tagú családra egy mosás, amikor a házban nincs víz, és a falu végéről kell kannákban odahordani a vizet az egyetlen darab tárcsás mosógéphez? Ez egy felnőtt nő számára egy teljes napi munka, aki például már csak az ilyenek miatt sem tudna elmenni dolgozni. Vagyis egy idő után egyértelművé vált: nemcsak pénzügyi szempontok alapján kell gondolkodnunk, hanem valamilyen speciális terméket kell létrehoznunk. Láttuk, hogy a grameen-modell alapján működő intézmények Amerikától Spanyolországon keresztül Lengyelországig mindenhol léteznek, így aztán úgy döntöttünk, valami hasonlóba kezdünk Magyarországon is. Felcsuti Péter felkarolta a kezdeményezést. Ha ő nem érzi ezt magáénak, a dolog sosem jött volna létre ebben a formában. Emellett a legkomolyabb entitások - kezdve a Deloitte-tól a Bankárképzőn át a Közgazdaságtudományi Intézet munkatársaiig - ingyen dolgoztak éjjel-nappal a projekten, időt és pénzt nem kímélve. Komoly előzetes kutatásokat kellett megfinanszírozni. Maga a pilot arról szól, hogy egy kétéves program keretében, nem több mint 4-500 embert próbálunk elérni, és ennek alapján eldől, működőképes lehet-e a modell Magyarországon. A folyamatban rengeteg önkéntes vesz részt.

A grameen-modell eredetije ázsiai, tehát gyökeresen más társadalmi és gazdasági környezetben funkcionáló intézetekről beszélünk. Mennyiben lehet adaptálni a hazai viszonyokra azt, ami ott jól működik?

Nyilván az alapvonások megmaradnak - a csoportosság, a vállalkozási jelleg, a folyamtos konzultáció stb. -, de sok más változik. Hogy csak egy példát mondjak, Bangladesben, ahonnan a kezdeményezés származik, nem nagyon épült ki szociális háló. Tegyük hozzá, adózás sem nagyon van ezen a szinten. Nálunk azonban igen. Ilyen értelemben az egyik legnagyobb probléma, amivel meg kell küzdenünk, pontosan az, hogy miként válhatnak kezdő, gyakorlatilag teljesen tapasztalatlan, az adózást talán még hírből sem ismerő emberek adózóvá úgy, hogy ne kerüljenek rosszabb helyzetbe, mint a szociális segélyek révén. Hangsúlyozom: akikről beszélünk, nem azért tudtalanok, mert a képességeik rosszabbak, hanem mert iskolázatlanok, bankszámlával soha életükben nem találkoztak, és így tovább. Vagyis az eredeti modellt az itt tervezettel sok tekintetben már nem nagyon lehet összehasonlítani, de az alapgondolat azonos. Léteznek egyébként más kezdeményezések is itthon. Dobrev Klára és csapata például egy fogyasztási hiteleken alapuló modellen dolgozik, és ők is azt mondják, hogy a bangladesi modellből indultak ki, kifejezetten az uzsorahitelek ellen. Virágozzék száz virág - a miénk is egyfajta kísérlet, amiről nagyon reméljük, hogy beválik.

Mi az a grameen-modell?

Az eredeti Grameen Bankot egy bangladesi üzletember, Mohamed Junusz hozta létre az 1970-es években. A később számos más hitelintézet mintájául szolgáló bank a szó szoros értelmében vett nincsteleneknek nyújt hitelt: olyanoknak, akiket a pénzintézetek nem tekintenek ügyfelüknek. A modell lényege szerint öt különböző személy öt különböző vállalkozásra kap pénzt a banktól, de nem egyszerre, a további tagok hitelezése attól függ, az elsőként felvevők elkezdték-e visszafizetni a pénzt. A csoport vezetője mindig utoljára kapja meg a saját hitelét. Vagyis a tagok felelősek egymás sikereiért. A kifejlődött Grameen-modellben nyolc csoport, azaz negyven ember találkozik hetente, ami szélesebb, közösségi szinten is ösztönzi a résztvevőket a hitelek visszafizetésére. Junusz bankja 7,5 millió mikrohitelt helyezett ki összesen mintegy 7 milliárd dollár értékben, a tartozásokat az adósok 98 százaléka rendezte. A modellt a minta alapján azóta több mint 60 ország adaptálta saját viszonyaihoz.

Banki szinten rentábilis tud lenni egy ilyen kezdeményezés, vagy ez mellékes?

Nem tud. Éppen ezért - legalábbis kezdetben - "normál" kereskedelmi bank ezzel az "üzlettel" nem tud mit kezdeni. A dolog értelme pont az, hogy olyan - rossz szóval - mentori hálózat működik, aminek révén az alanyok a hitel mellett folyamatos tanácsadást is kapnak. Vagyis a rendszer működtetése olyan létszám-, bér- és képzési igényt támaszt, hogy összességében semmilyen kamat mellett nem lenne megtérülő. Másrészt viszont pontosan azon állami feladatokat és szolgáltatásokat hivatott némiképpen támogatni, mint az oktatás, munkához juttatás, képzés, adózóvá válás, és a többi. Egy ilyen modellben tehát a profitnak nincs közvetlen szerepe azt leszámítva, hogy bizonyos költségeknek meg kell térülniük. Mindebből az is következik, hogy a kezdeményezés pártpolitikától független, kormányzati ciklusokon átívelő állami támogatást igényel. A támogatás szót idézőjelben mondom, hiszen mint mondtam, alapvetően állami feladatokat látunk el, amit nyilvánvalóan állami forrásból kell finanszírozni. Annyiban újdonságról van szó, hogy úgy fordultunk az államhoz, hogy a keretek már adottak, bent van a szükséges civil pénz, és igazából az államot invitáljuk a programba, nem pedig fordítva, ahogyan az Magyarországon szokásos. A megtérülés így "társadalmi szintű"; adózó / járulékfizető emberek jobb lakókörnyezetben fogják iskolába járatni a gyerekeiket. Az igazi siker, hogy kikerülnek a rendszerből, mert már a kereskedelmi bankok is ügyfelet, kívánatos adóst látnak majd bennük.

Nem gyakoriak az olyan vélekedések, melyek szerint már maga az elvi kiindulópont is hibás?

De igen. Gyakran elhangzanak olyan érvek, hogy "ugyan, ezek az emberek már teljesen elszoktak a munkától", ezek viszont rendszerint íróasztal mögött ülő "hivatalos" szájakból érkeznek. Ebből következően persze kevés fogalmuk lehet arról, hová és milyen csatornákon kell eljuttatni a pénzt. Ezt azok a civilek tudják jobban, akik az adott régióban élnek, és közvetlen rálátásuk van arra, milyen hiányokat szenvednek el az érintettek. Ez az oka egyébként annak is, hogy cigányok uniós pénzekhez sem jutnak, hiszen már ezen az alsó szinten kilökik őket. Ha arról van szó, hogy adjanak-e pénzt egy kertészeti vállalkozásnak az egyik leghátrányosabb helyzetű térségben, vagy fessék ki valahol a polgármesteri hivatal hátsó udvarának falát, utóbbira adnak. Ez egy felfogható, látványos történet: fejlődik a falu, mert szép lesz a fal.

Mennyiben ösztönzi ez a rendszer azokat, akik így akarnak magukon segíteni?

Ahhoz, hogy valaki támogatásban részesüljön, nem elég nagyon szegénynek lenni, kell valami saját ötlet és elszántság is. Tehát az illetőnek meg kell mondani, ő milyen vállalkozást szeretne indítani, miért lát ebben fantáziát, és ehhez minden segítséget megkap a könyvelőtől az adószakértőn át egészen a pénzig. Létrejön egy nonprofit zrt., amely alkalmazza a mentorokat - vagy más néven "reménygazdákat" -, akik járják a vidéket: ők részben hitelalkuszok, részben tanácsadók. Amikor az ügylet létrejön, a Raiffeisen Bank adja a hitelt refinanszírozási forrásokból. A bank "ingyen" dolgozik, a szolgáltatásért - tekintettel az ügy szociális jellegére - pénzt nem fogad el. A bank a hitelező, ott bonyolódik majd minden adminisztráció: az üzemeléshez kidolgoztak egy külön IT-, illetve nyilvántartási rendszert. A bank a hitelezési veszteség egy részét is magára vállalja. Magyarul kiépül egy olyan apparátus és egy olyan interaktív módon megvalósítandó program, mely kifejezetten arról szól, hogy ha beválik - és ugye a tanulmány egyik legfontosabb része épp a sikerkritériumok meghatározása -, folytatódjék. Vagyis nem arról van szó, hogy a második év végén húzunk egy vonalat és kezdünk mindent előről. A szervezetnek mindezt tudnia kell a folytatáshoz. A legjobb szakemberek segítségével mérjük és vizsgáljuk, hogy a két év alatt mit érhetünk el a szóban forgó településeken azokhoz képest, ahol mindez nem működik. Annak is óriási jelentősége van, hogy a kísérleti időszakban miként választjuk ki a résztvevő településeket.

Ha a két éves próbaidőszak tapasztalatai pozitívak lesznek, az azt jelenti, hogy ez a modell régiós szinten vagy akár országosan is megoldást jelenthet egy sor problémára?

Ezzel a kifejezéssel nagyon óvatosan kell bánni. Nem akarom ugyanis bárkinek azt sugallni - főleg ebben a fázisban nem -, hogy itt most "megoldunk" valamit. Nagyon sokféle probléma egyfajta megközelítéséről van szó, ami egy bizonyos helyzetben lehet jó megoldás. Ez annyit jelent, hogy adott esetben nem 4-500, hanem többezer, sőt, a családokat is számítva tízezres nagyságrendű ember számára nyújthat komoly segítséget. De hogy univerzális megoldás lenne, azt nem hiszem. Először ugye azt is bizonyítani kell, hogy működőképes, hiszen kisvállalkozásokról beszélünk, ahol nem az a siker, hogy a vállalkozó megkapja a pénzt, amiből több kolbászt tud vásárolni, amit másnapra megeszik, és ott tart, mielőtt az egészet elkezdte. A siker itt az lenne, ha a rendszer két-három év múlva is működne. Úgy találtuk ki a mechanizmust, hogy minden résztvevő nagyon kevés hitellel indul, de mindig kaphat újat és újat. Az adott csoport többi tagja is attól függően kap újabb hitelt, hogy az előzőket visszafizették-e. Tehát kifejezetten hosszú távú működésre tervezünk. Az a cél, hogy az adott vállalkozás évek múlva is működjön, méghozzá úgy, hogy már nem is kap mindenféle extra támogatást, mert megáll a saját lábán. De egyébként, ha a kérdés erre irányul: igen, úgy gondoljuk, hogy országos szintre kell fejleszteni a kezdeményezést.

Mik a legveszélyesebb buktatók, amik a kezdeményezés sikere ellen hatnak?

Nagyon sok ilyen van. Mindjárt egy veszély például, hogy ha a dolog sikeres lesz, önkéntelenül is feljebb csúszik az igénylők anyagi színvonala, azaz ha csak olyanok kapnak hitelt, akik biztosan vissza tudják fizetni azt, az a nagyon szegény réteg, akik érdekében létrejött, emiatt kiszorulhat a rendszerből. Mindig nagyon oda kell majd figyelni azokra, akik kereskedelmi banki szempontból abszolút hitelképtelenek, és semmilyen más módon nem juthatnának pénzhez. Aki már kereskedelmi hitelt is fel tud venni, azokat nem szabad bevonni.

A mai magyar társadalmi és politikai környezet sem feltétlenül kedvező.

A jelenlegi állapotok semminek sem kedveznek - kivéve persze az ordas eszmék hordozóit -, nekünk sem, ugyanis a mi kezdeményezésünkhöz közös akaratra van szükség. Ha egy kormány úgy dönt, hogy ehhez a programhoz ők nem adják meg a támogatásokat - és itt most nem pénzről beszélek elsősorban, hanem szabályozásbeli kedvezményekről - meghal a rendszer,. Vagyis alapvető, hogy egyetértés legyen az alapokat illetően, és legalább a kísérlet működhessen, hogy kiderüljön, érdemes-e mindezt csinálni. Jelenleg nincs meg az a konszenzus, ami arról szól, hogy az érintett embereknek úgy kell segíteni, ahogy magunkon is segítenénk: meg kell adni nekik a lehetőséget ahhoz, hogy ők ráncigálják ki saját magukat a gondokból. Itt nem arról van szó, hogy valaki akkor kap segélyt, ha gyomlál a polgármester kertjében, hanem jövőképet kap, illetve szerez. Méghozzá, ha úgy tetszik, pozitív diszkriminációs alapokon, hiszen azokon a helyeken próbálunk tevékenykedni, ahol tudjuk, hogy gyakorlatilag csak, vagy többségében cigányok élnek. És ez nem azt jelenti, hogy ha odajön valaki, aki nem cigány, de "megfelel" a kritériumoknak, az nem jöhet. Dehogynem! A csoportok eleve önszerveződéses alapon jönnek létre. Ha a közeg az előítéletekből indul ki, nincs mozgásterünk.

Eszerint sokan így állnak hozzá.

Mielőtt az igrici uborkaföldön megkezdődött a munka, meg kellett venni a földet, aminek ötven tulajdonosa volt. Amikor kiderült, hogy cigányok művelik majd, a tulajdonosok egy része azt mondta, nem adja el a területet, egy másik részük pedig háromszorosára, ötszörösére emelte a vételárat, pedig nem használták. Vagyis a cigánynak, akiről ugye azt mondják, nem dolgozik, ne legyen földje, mert akkor dolgozna. Ebben a hangulatban tényleg nem egyszerű érvényesülni.

Most még ugyan csak a kísérleti szakasz előtt állunk, de lehet tudni, hogy maguk az érintettek hogyan állnak az elképzelésekhez?

Különböző helyeken különböző módon reagálnak magára a kezdeményezésre is: van, aki nem érti - hiszen soha az életben nem találkozott még vállalkozói hitellel, van, aki rögtön meglátja benne a lehetőséget. Két borsodi, egymástól 20 kilométerre lévő település is rendkívüli módon tud különbözni egymástól attól függően, hogy közel vannak-e mondjuk Ózdhoz. Van, ahol tíz évvel ezelőtt még volt munka, és a gyerekek látták az apjukat munkába menni, máshol meg már harminc éve nincs munka, és ott már a nagypapa sem dolgozott. Az egyéb kezdeményezések - például iskolaszervezési akciók - is kihatnak arra, hogyan fogadják a dolgot, egészen olyasmikig, mint hogy a helyi cigánytelep mennyire különül el a falutól, mennyire érvényesül a helyi iskolában a szegregáció, és így tovább. Ami a gyakorlati tapasztalatokat illeti, egyelőre csak az uborkatermesztő projektről tudok beszámolni, ami analóg, bár a hitelkonstrukció ott más. Ennél a kezdeményezésnél van egy ember, aki felvállalta a dolgot, és tűzzel-vassal, éjjel-nappal vitte a hátán - nyilván úttörőként, önfejűen, sok hibát elkövetve. De ezen sincs semmi meglepő, hiszen az ott dolgozók korábban soha az életben nem termeltek uborkát, és fogalmuk sem volt, hogyan kell. Számos tényezővel nem is kalkuláltak. A lényeg az volt: kezdjék csak el a munkát, és szembesüljenek ők maguk a nehézségekkel. Nem az a fő cél, hogy egy éven belül visszafizessék a hitelt, még ha ők hiúságból ezt is szeretnék. Tehát nagyon fontos, hogy mindenütt legyen kezdeményező erő. Kicsit csalunk is a kísérletben, hiszen az első pár helyre nem rábökős technikával esett a választás, hanem olyan településekre megyünk, ahol tudjuk, hogy már van valamiféle közösség, akik gondolatilag valamennyire azonosulni tudnak a célokkal. A lényeg végülis az, hogy ha néhány helyen működik a dolog, akkor valószínűleg a többi helyen is működni fog.

Draveczki Ádám